Butterfly

Cheryl Barkert először a valaha volt legbájosabb Bohéméletetben láttam a tévében: Sydneyből, Luhrmann rendezésében – aki akkoriban még nem volt akkora sztár, pláne nem ismert rendező Magyarországon -, és David Hobsonnal – aki azóta már afféle megasztár Ausztráliában.

Ezekért a kedves emlékekért vettem meg évekkel később a fenti Pillangót DVD-n, meg persze nagyon izgatott Robert Wilson rendezése.

Akárki akármit tart erről az előadásról és koncepcióról – hallottam már hideget, meleget egyaránt -,  az utolsó jelenet valami egészen hátborzongató. Már csak azért megéri az egészet. Láttam néhány Pillangókisasszonyt életemben, de ennyire megrendítőt talán még egyet sem. Sajnos az a bizonyos részlet nincs fönt a YouTube-on, hogy bizonyíthassam is, amit gondolok, de Cheryl Barker könnyei például patakokban folynak, miközben énekel. És ettől persze még lehetne rossz, de nem az. 

Egyébként meg ez a világ egyik legismertebb szopránáriája.

Orphée mint férfi, Orphée mint nő

Egyszer karácsonyra kaptam egy nagyon szép DVD-t ajándékba: Gluck Orfeuszát Sydneyből. A címszerepet az a David Hobson énekli, akit már a Luhrmann-féle Bohéméletben megszerettem – nem is lehetett őket nem szeretni -, és itt sem csalódtam. Nem igazán ismerem az ausztrál operajátszást, emlékeim szerint ezen a két előadáson kívül nem is láttam tőlük soha semmit. (Vagyis dehogynem! Talán egy ősrégi Normát Dame Joan Sutherlanddel, de azt meglehetősen porosnak és élvezhetetlennek találtam, készséggel elhiszem, hogy a magam fogyatékosságai okán.) Tényleg kiesnek valahogyan a képből, az én szemszögemből legalábbis, pedig ez a két előadás – nem kis mértékben Hobsonnak is köszsönhetően – igazán remek!

Ez a Gluck-opera párizsi változata volt, ezért küzd tehát tenorunk a magasságokkal és a cikornyákkal, nem pedig egy hölgy, aki ugye alt. Eme tény, meg kell valljam, sokat lendített érdeklődésemen. Kevés kivételtől eltekintve ugyanis valami bajom van a nadrágszerepekkel. Talán életem legelső élő operaélménye ebben a ludas, a Hunyadi László, melynek “igazságos Mátyás királya” – legnagyobb bánatomra – csöppet sem Helyei Lászlóra, annál inkább a sarki bolt hentesnénijére hasonlított, ráadásul ez a Mátyás király – akkor még ugyan nem éppen király – meglehetősen sokat és idétlenül szökdécselt “anyácskája” körül, amit fölemlegetni, tudom, gonoszság tőlem, azonban tény. Rémes volt! 

Orfeusz is férfi, noha jelképes meg művész, és vannak régi szokások, meg felül is emelkedhetünk… de én alapvetően úgy voltam vele, hogy szimbólumok ide, művészeti átlényegülés oda, ha szerelem, akkor legyen már férfi az a szerencsétlen! Noha már akkor sem tartottam kizártnak, hogy fölkutatok akár több olyan Orfeusz-előadást is, ahol nő alakítja a művészetek örök bajnokát. Voltak is tippjeim számosan, de azért elsőre jó volt ez így. Az előadás finom volt, Hobson hangja megindító, egyszerűek a jelmezek, a díszletek, mégis hatalmas megjelenítő erővel bírt minden. A Kar, a táncosok és az énekesek félelmetes csoportot alkottak, minden hangjuk, mozdulatuk hatott. Tiszták voltak a szimbólumok: a fekete és a fehér, a világokat összekötő életfa, az égből aláhimbálódzó hinta, a kés… Jó kis előadás volt az, nem volt vele semmi baj.

Aztán most itt van ez.

 

Christoph Willibald Gluck: Orphée et Eurydice
(Orphee: Magdalena Kozena, vezényel: John Eliot Gardiner)

Nagyon szeretem ezt a zenét. Kezdetektől szerettem, de itt még hatásosabb és szebb, mint amilyenre emlékeztem. Nem is csoda, hogy meghatódik tőle minden fúria. (Az történik éppen, hogy Orfeusz indulna az alvilágba, de a fúriák nem akarják továbbengedni, mire ő csodás énekével elvarázsolja és meggyőzi őket.)

Robert Wilson rendezésében pedig nemcsak elviselem, de direkt csípem, hogy nadrágszerep az örök dalnoké. És Kozena hangja! Szenzációsan jó ez a jelenet.

Első élményeim Marcelo Alvarezzel

Tenorral kezdem persze. Évek óta figyelem. Naná főleg DVD-ken.

marcelo-alvarez-col-c-sasha-gusov

 

 

Gyönyörű, behízelgő hangja van. Nem olyan “csilivili”, mint például Gigli, akit nem egy kedves barátom nagyon szeret és mindenekfölött tisztel, de lágy, meleg, finom, árnyalt… Sajnos nem sokat értek a zenéhez, pláne nem a hangképzéshez, hangtechnikához, fülem sincs az ilyesmihez, azt sem igen tudom, mit kellene hallani, de ettől biztosan elolvadnak a jéghegyek. Nekem Giglitől pl. nem. Szegény én! De tényleg.

A Manonban nyűgözött le igazán a pasi, olyan intimitást tudtak produkálni Renée Fleminggel a második felvonás utolsó jeleneteiben, ami szinte utolérhetetlen, lélegzetellállító. 

Láttam vele egy Rigolettót is, ami talán összetettebb eset, brutális és kegyetlen előadás, nem is biztos, hogy feltétlenül tetszik. (Egyébként a rendező: David McVicare mindenképpen figyelemre érdemes fiatalember, a legkedvencebb Carmen-előadásom például tőle való.)  Alvarez – a maga nemében – itt is remek volt. Ilyen merész, pofoznivaló, hülyegyerek herceget még sosem láttam. Élveteg a végtelenségig. Amikor csábítania kell, csábos, a hangja persze gyönyörű: érthető, mitől dőlnek be neki a nők. Amikor meg hisztériázik… egészen félelmetes. És végre láttam egy olyan Gildát – Christine Schäfer -, akitől nem másztam a falra. Tiszta, szép, egyszerű és nem nyekereg holdnyalogatás közben. Nem mindig látni ilyet, de annál jobb rátalálni.

Ja meg egy Bohémélet! Az nálam nagyon nehéz dolog ám, mert van egy olyan élményem, amit nehezen lehet fölülmúlni, de Alvarez azért csak-csak lefegyverez.

Igaz, kicsit jobban figyelhetne a súlyára. Más bajom nincsen.