Emlékmentés (2008. június 7. és 14.)

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

Az elmúlt hetekben adtunk a kultúrának! Rendesen. Wagner Ringjének utolsó két darabját, a Siegfriedet és az Az istenek alkonyát, a két új rendezést volt szerencsém látni a Művészetek Palotájában. Az előadások délután négykor kezdődtek, és este negyed tizenegykor értek véget. Eltökélt és a végletekig kitartó kultúrhedonista legyen a talpán, aki ezt állja! És már áprilisban elfogyott minden jegy. Az összes előadásra. A Budapesti Wagner-napok minden estéjére. Értitek ezt? Érzitek ezt?

Jó, jó, igaz, ami igaz, ahogyan azt magatok is láthatjátok: a „wagnerista” furcsa szerzet. Esetében nem arról van szó, hogy a hétvégi nagymosás meg a vasalás közben beugrik valamilyen műintézménybe egy kicsit színházszagot szippantani, nem. Az nem az ő formája. Az egész napját rááldozza, látástól vakulásig. Mese nincs! Mert a mű, a szerző, az előadás az szentség, az valami egészen kivételes valami, ahhoz föl kell nőni, azért tenni, azért élni kell, azzal nem tréfálunk. Vérünket és életünket adjuk érte.

Persze – ezek után gondolhatjátok-, a Wagner-énekes sem kevésbé bizarr jószág. Olyan maratonista ő, aki a sprinterek erőbedobásával hajtja végig a távot, miközben meg a „bírák” a művészi kivitelt pontozzák. Őrület! Tényleg az. És nem csupán szólam, hogy erre születni kell. A produkcióra biztosan. Tán a műélvezetre is, nem tudom, de a ráhangolódás meg az eltökélt próbálkozás sokat segít. Csak sose adjátok föl! Én sem az anyatejjel szívtam magamba, aztán hová fajultam mégis… szépen lassan… NAGYON lassan… az évek folyamán.

A Ring meg aztán tényleg a legnagyobb szenzáció, ha Wagnerről és az ő kis szektájáról van szó, mert ciklus, mert olyan a sztori, a zene, a megmérettetés, a kihívás, mert mindennek nagyon stimmelnie kell ahhoz, hogy elégedett csettintéssel távozhassék az imádó imádottja templomából. Lehet, hogy még most sem hiszitek, de nagyon nehéz felnőni egy ekkora feladathoz. Árgus tekintettel lesik kritikus szemek és kemény szívvel hallgatóznak vájt fülek, hogy végül megszülessen a verdikt: sikerült, vagy ezúttal nem. Sem.

A zene egészen másképp szól a Művészetek Palotájában, mint az Operában. Ezt hiába is akarnám jobban kifejteni, mert hiszen nem értek hozzá, meg ha magatok nem halljátok, nem tapasztaljátok, akkor hiába is mondom, olyan mindegy! És Wagner esetében a zene, a hangzás, illetve az általuk kiváltott hatás és érzelmek hihetetlenül fontosak. Mint minden zene esetében, de itt talán még inkább. És jó volt, de nagyon jó, ahogy betöltött mindent, ahogyan a rezek szinte levitték a plafont. Az Alkony vége, a Siegfried halálával kezdődő jelenet-, és zenesor mindig meghatja és átforgatja az embert, és ez most sem volt másképp, sőt még úgyabbul volt, azt hiszem. Mert jó volt a zene, remek volt a zenekar, kiváló volt a helyszín, és nem utolsó sorban azért, mert hagyta ezt a rendezés.

Az énekesek kiválóak voltak, persze nem egyformán, mert olyan nincs. A mélyebb hangfekvések tetszettek megint jobban, de eme tény az én aberrált ízlésemet is tükrözheti: kevésbé a tenorok és szopránok szokták meghódítani a szívemet. Alberich, Hagen, Wotan… meg aztán a nornák és a sellők tetszettek most a legjobban, arról a ”semmiségről” nem is szólván, hogy Salminent vagy Alan Titust élőben, színpadról hallani nem akármilyen dolog. Kb. mint a Rolling Stones… vagy mit tudom én!

Látható örömmel énekelt és játszott mindenki, és tényleg játszott mindenki! Fischer Ádám pedig nemcsak a világ egyik legzseniálisabb, de a világ egyik legszimpatikusabb karmestere is. Olyan hálás volt és kedves, és úgy drukkolt, mint ahogy a legjobb edzők a kedvenc tanítványaikért szoktak. Egy-egy szemvillanással, mozdulattal, mosollyal bíztatott, gratulált és köszönt meg mindent, mindig és mindenkinek, és mindezt a világ legtermészetesebb módján. Úgy, mint aki pontosan tudja, hogy az effajta teljesítmények nem maguktól értetődőek és nem mellékesek. Merthogy ő tényleg pontosan tudja.

Nem állítanám, hogy ez a rendezés olyan új mélységeket nyitott és magasságokat épített, hogy ettől tegnapelőtt óta másképp tekintek Wagnerre és a Ring két utolsó darabjára. Néha még bosszankodtam is, bevallom, mert például a porszívózás-vákuum-világmindenség-széthulló világrend asszociációsor – már ha jól fejtettem meg -, nem látszott olyan nagyon relevánsnak meg még csak humorosnak sem. Abban sem vagyok biztos, hogy Loge, a tűz istene egy piros frakkos, rossz varietéfigura, akinek amolyan tűznyelő képében kell folyvást kerengenie a színpadon, de lehet hogy megint én értettem félre valamit. (A Mátrix-trilógia óta vészesen sokat csökkent a műértelmezéseimbe vetett önbizalmam). Azonban voltak igazán jól eltalált, megható, szellemes pillanatok, olyanok, amelyek kiválóan illusztrálták a főszereplőt: a zenét. A zseniális zenét! És pláne nem kellett azon izgulni, vajon mennyire lesz gagyi és poros a sárkány-jelmez, vagy hogy melyik rossz mozdulatnál fog félrecsúszni Siegfried parókája. És ez őrült nagy szó! Nem is tudjátok, mekkora! Legfeljebb csak akkor, ha nektek is volt tíz évig bérletetek az Operába…

Méltó mívesség és alaposság, intellektuális igény és a gondolkodásra való jó szándék. Ez a minimum. Ez lenne a minimum. És ezeken az estéken ennél sokkal többet kaptunk. Teljesen jogos volt a kirobbanó siker.

Reklámok

Budapesti Wagner-napok, MüPa

 „Istenem! Ez a két előadás felejthetetlen marad számomra. Wagner a Parsifalt erre a teremre, erre a kórusra, erre a zenekarra és mindenekelőtt Maestro Fischer számára írta!” Nikolai Schukoff  (Parsifal)

Jövőre Trisztán. (Meg a teljes Ring.)

Ez itt ugyan Mehta mester, nem Fischer Ádám, de azért elviseljük. Kevés szebb szerelemes zene van ennél.

Verdi (1813. október 10. – 1901. január 27.)

Ma van Verdi halálának évfordulója. Nem jutott volna eszembe – nem tartok számon évszámokat, évfordulókat -, ha föl nem hívja rá valaki a figyelmemet, ráadásul egészen véletlenül. De ha már tudom, nem megyek el mellette szó nélkül.

Szerintem sokan nem tudják, milyen zseniális figura volt. Könnyű látni Wagnerben a géniuszt, gondolom én, mert furcsa volt, elviselhetetlen és gőgös, így aztán azok is elismerik, akik nem szeretik, vagy még csak különösebben nem is ismerik. Csodálom, tisztelem Wagner zenéjét és félelmetes tehetségét, lenyűgöz, amit alkotott, de sosem tölt el azzal a melegséggel és szeretettel, mint amit Verdi hallgatása közben érzek. Talán azért, mert Verdit jóval korábban ismertem meg, nálunk otthon ő, az olaszok, a belcantó volt a sláger gyerekkoromban. Anyai ágon. A gyerekkori ízek meg tudjuk, milyenek.

Ha mégse lenne olyan fontos a gyerekkor meg az itáliai ízek, még akkoris ott a Requiem, ami önmagában elegendő ahhoz, hogy (minimum) hálás legyek a Mesternek. Tudom, hogy szirupos, de valóban úgy gondolom, hogy minden benne van, amiért érdemes embernek lenni.

Boito a következőket írta Verdi haláláról:

Fenségesen halt meg, mint egy harcos, félelmetesen, némán… A lehajtott fejével, összevont szemöldökével, félig nyitott szemével mintha ismeretlen, félelmetes ellenfelet méregetne… Hősiesen ellenállt. Remek mellkasának működése négy napon és három éjszakán át életben tartotta; a negyedik napon a lélegzése még mindig betöltötte a szobát, de micsoda harc, szegény Maestro! Milyen fenségesen harcolt az utolsó pillanatig! Életem során elveszítettem már embereket, akiket eszményítettem és a bánat erősebb volt, mint a beletörődés. De még soha nem éreztem ilyen gyűlöletet a halál iránt, ilyen irtózatot titokzatos, vak, ostoba, diadalmas, gyalázatos erejével szemben.

Az epertől az osztrigáig

 Hamvas írásáról jutott eszembe a következő. Rokonok. 

…vajon hallotta-e nyájas olvasónk valaha is háttérzeneként mondjuk a Tannhäusert? Merthogy annak borzasztó. De A nürnbergi mesterdalnokok se jobb, ha ugyanis nem rá figyelünk, akkor csak idegesítő zajfüggöny lesz belőle, míg viszont ha kellő elmélyedéssel hallgatjuk, akkor ez a mű csupa szellem, líra, derű és bölcsesség. Valójában persze a levegő matematikailag jól megragadható rezgéséről van szó, ami tőlünk függően minősül zajártalomnak az első esetben, az operairodalom egyik csúcsának a másodikban. Vagyis akkor műalkotás, ha akként fogadjuk be, és abban az esetben tudjuk műalkotásként befogadni, ha erre gyerekkorunktól fogva mintegy kiképeztek, ha megtanultuk, hogyan jár az ember operába, mit vesz magára ilyenkor, hogyan szokás viselkedni a nézőtéren, milyen képeket kell vágni a nyitány alatt ás hogy merre van a büfé; végül, de nem utolsósorban pedig, ha nem vagyunk teljesen botfülűek. Tehát a kultúránk (a kiképzés) és a személyes adottságaink (bizonyos fokú zenei hallás) eredményeképp a fizikai jelenségből (hanghullámok) létrejön az esztétikai élmény.

Miért ne jöhetne létre az osztrigából is?

Nyájas olvasónk talán akként vélekedik, hogy A nürnbergi mesterdalnokok esetében mégiscsak volt egy műalkotás, amit Wagner előzetesen letett az asztalra. Ez igaz, ám az esztétikai élmény végső soron tudatállapot, ami összekapcsolódhat egy meglévő műalkotással, de összekapcsolódhat valami mással is, például az ikebanában a virágrendezéssel, a japán teaszertartásban a teaivással, egy dunántúli présház teraszán pedig esetleg egy pohár jobb cuvée mélyreható elemzésével; természetesen nem a virág, a tea vagy a bor a lényeg, hanem az emberi tudat, amelyben ezek a dolgok megjelennek vagy így, vagy úgy. Ha megfelelő helyen, időben és módon, de főképp a legmegfelelőbb hangulatban fogyasztjuk a fentebb említett osztrigát, akkor olyasfajta fénylő, tiszta és ráébredés jellegű tudati pillanatokat élhetünk át, amilyenek egyébként a nagy művekkel való találkozásokat jellemzik. Persze ez is csak ritkán és kivételesen szerencsés körülmények között jön össze, de örüljünk annak is, mert a többség nem él át ilyesmit soha.

Összegzés: a gasztronómia olyan művészet, amelyben a mű élvezete, tehát a befogadás legalább annyira meghatározó jelentőségű, mint a mű létrehozása, sőt néha fontosabb annál, néha meg azonos vele.

A többi művészet ugyanilyen, de erről általában nem tudunk.

(…)

 

Váncsa István szakácskönyve, Ezeregy recept, Vince Kiadó 2003.

Bevezetés, III. Taplónyelv és osztriga, 12-13. oldal