Hosszú hétvége bonyodalmakkal

Szörnyű hétvégém van, csak meg ne ártson! House-maraton itt, Roland Garros ott, azt sem tudom, hova kapjak. A nehézségeket azonban áthidaltam: Händel és Inger Dam-Jensen a megoldás.

Händel: Julius Caesar, Se pietà de me non senti

Talán most ez a szopránária tetszik a legjobban. Mindenesetre nyugtat, lazít, regenerál, ami alaposan rám is fér.

Reklámok

Maraton 2.

Nagyon jó a Nyolcadik, megint rácsodálkoztam, milyen szép a Hatodik, és a Hetedikkel kapcsolatos gyerekkori emlékeim sem csaltak meg. Mindezen csak korona volt a Kilencedik. Biztosan öregszem, de egészen meghatott.

Beethoven-maraton

Ma volt szerencsém végighallgatni Beethoven szimfónáinak több mint felét egyben, holnap jön a második, befejező adag. Nem akármilyen élmény, néha tényleg érdemes a Mezzora tévedni. Claudio Abbado vezényelt, a Berliniek játszottak, nagyon klassz volt. Azért persze a Harmadik és az Ötödik leginkább, de az egész együtt olyan, mint egy hét szanatórium. Kíváncsian várom a holnapot, a Hatodikat és a Kilencediket, a közbülsőket meg még alig-alig ismerem, úgyhogy azokat meg azért.

Eszembe jutnak a régi szép idők, zsenge éveim, amikor Beethoven miatt orroltam Mozartra. Nem mintha pont az én elismerésem hiányozna Mozartnak a zsenialitáshoz, egyszerűen csak kifejezetten untam, hogy folyton Amadeus tálentumát hangoztatják és gyakran épp a nálunk összcsaládilag favorizált Beethovennel szemben. Beethoven is nagy zeneszerező – mondták-, na de Mozart… Micsoda butaság! – gondoltam, és mi sem logikusabb: undorkodjunk Mozartra! Azóta fölnőttem. Nagyjából. Mindenesetre nem bántom Mozartot, sőt. Kénytelen vagyok elismerni, hogy nagyon megszerettem.

Unásig Jaroussky

Ciaccona del Paradiso e del Inferno (névtelen szerző)

29ème festival d’Ambronay, 2008. szeptember 18.

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megint billentyűzetre kapom Philippe Jaroussky nevét és munkásságát, mert már erősen túlteng, de így hozta a sors.  

Egyrészt napok óta szinte mást sem kutatok és hallgatok a YouTube-on, mint azokat a dalokat, amelyeket Opium c. albumán vezet elő, másrészt valami egészen hihetetlen szerencsétől vezérelve láttam ma délelőtt a Mezzon egy fantasztikus koncertjét, az Icônes du Seicento nevezetűt, melyből a fönti részlet is származik. Szerencsére a YouTube-on majdnem minden fönt van belőle, lehet élvezkedni. Világbajnok az egész úgy, ahogy van.

Lehet, hogy van jobb kontratenor, mint Jaroussky, fogalmam sincs, nem tudom, nem is akarom eldönteni, hasonlóan jók egészen bizonyosan vannak.  Mégsem véletlen, hogy belőle lett akkora sztár, amekkora. A már-már nem is evilági figurája, a kisfiús bája, az eleganciája, az intelligenciája, a szerénysége, hogy szinte belehal abba, amit csinál: pontosan ilyennek képzeljük azt a valakit, akinek ezek a hangok szólnak a torkából. Kontratenorabb tenor szinte elképzelhetetlen nála. Mint egy 17 éves kamasz a maga tisztaságával és naivitásával, aki a szerelmről és az Úr kegyelméről énekel. Mint egy angyal. Vagy egy UFO… kinek micsoda. Bizarr és elbűvölő. Teljességgel fölfoghatatlan, hogy ilyesmi létezik. Kíváncsi vagyok, hogy úgy húsz-harminc év múlva milyen lesz a hatás, milyen lesz őt látni és hallani.

Ráadásul külön élmény Christina Pluhar és zenekara (L’Arpeggiata), mindig az, mert minden egyes porcikájukkal zenélnek, üvölt róluk, hogy imádják, amit csinálnak, hogy jól érzik magukat, hogy tisztelettel és alázattal vannak a mesterségük és egymás iránt. Nagy élmény. Úgyhogy ezért megint Jaroussky.

A YouTube-ról tulajdonítottam a dalocska szövegét. Igaz, csak angolul, de így is érdemes szerintem.

Paradiso:

Oh! how good is to be, and to be in Paradise,
where you can live always in fest and laughs,
Being the sight revealed by God
Oh! how good is to be, and to be in Paradise.

Inferno:

Alas! how horrible is to be, to be in Hell.
Where you live crying and in eternal fire,
without seeing God eternally.
Alas! Alas! How horrible is to be down there in Hell.