Juliskáék

Minden mindennel összefügg, asszociációk sora az élet. Barátném legkedvencebbik barátja alkot most épp egy Juliskát – értse mindenki, ahogy akarja… nekem meg erről eszembe jutottak Grimmék, Engelbert Humperdinck meg a való világ kegyetelensége.

Hosszú évekkel ezelőtt láttam az Operában Humperdinck Jancsi és Juliska c. operáját, ami ugyan nagyon mély nyomokat annak ellenére sem hagyott bennem, hogy viszonlyag ismert, népszerű és méltatott opera, annál inkább a műsorfüzet, illetve annak tartalma. Elmesélte az ugyanis, mi a mese alapja, mi az eredeti sztori, honnan indult valójában a híresneves testvérpár története. Rég volt már, de a lényegre most is emlékszem. Nehéz elfelejteni.

Élt valaha Németországban egy Katarina neveztű cukrásznő, egy virágzó műhely és bolt birtokosa, akinek a háza a város mellett, egy erdő szomszédságában állt, és aki apai öröksége, egy igen népszerű sütemény titkos receptje okán igen nagy jómódban és elégedettségben tengette napjait.  A városban éldegélő konkurens tesvérpár férfi tagja, “János”, úgy határozott, hogy érdemes lenne Katarintát örökségestül, süteményreceptestűl feleségül venni. Na nem feltétlenül a lángoló nagy szerelem késztette erre, sokkal inkább az önös érdek, hogy a vetélytárs eltűnjön, sőt bekebeleződjön, hogy haszon, pénz, bőség, népszerűség rögvest kerekedjen, legyen aztán minden, mi szemnek és szájnak ingere… Csakhogy Katarina átlátott a szitán és nem állt kötélnek. A testvérek bosszúból boszorkányság gyanújába keverték, – kiváló lehetőséget szolgáltatott ehhez az erdőszéli házikó és a műhely, Katarina elvonultsága és magánya -, olyannyira sikeresen, hogy per is kerekedett belőle. Azonban a vádak nem állták meg a helyüket, Katarinát fölmentették. A testvérek végső elkeseredésükben így aztán mi mást tehettek, rágyújtották a  házát, amiben Katarina benn is égett, szörnyethalt…

Az opera  legismertebb részlete, a kettős – amit azért sokszor hallani, s aminek a szépsége hajlamosít arra, hogy megfeldkezzek erről az egész rémtröténetrtől és arról, milyen igazságtalan is az élet -, még barátosnémnak is tetszett. Pedig meglehetős nehézségek árán tűri csak a klasszikusan képzett női hangot, legyen az szoprán vagy mezzó, itt meg aztán van mindkettő, ráadásul az egyik nadrágszerep, ami csak újabb nehézség: őket meg én nem kedvelem. Így aztán adott lenne minden körülmény a fújoláshoz, és valahogy mégse.

Esti ima keresve se lehetne szebb ennél.

Katarinánál csak Humperdincket sajnálom jobban egyébként, akit ugyanis az a végtelen szerencsétlenség ért, hogy egy kicsit nyálas ám rém népszerű táncdalénekes az ő nevét vette föl művészileg valamiért. Hogy klasszikust idézzek, örüljünk, hogy nem Bartók nevére bökött. Igaz, őt legalább tényleg ismerik.

Reklámok

Butterfly

Cheryl Barkert először a valaha volt legbájosabb Bohéméletetben láttam a tévében: Sydneyből, Luhrmann rendezésében – aki akkoriban még nem volt akkora sztár, pláne nem ismert rendező Magyarországon -, és David Hobsonnal – aki azóta már afféle megasztár Ausztráliában.

Ezekért a kedves emlékekért vettem meg évekkel később a fenti Pillangót DVD-n, meg persze nagyon izgatott Robert Wilson rendezése.

Akárki akármit tart erről az előadásról és koncepcióról – hallottam már hideget, meleget egyaránt -,  az utolsó jelenet valami egészen hátborzongató. Már csak azért megéri az egészet. Láttam néhány Pillangókisasszonyt életemben, de ennyire megrendítőt talán még egyet sem. Sajnos az a bizonyos részlet nincs fönt a YouTube-on, hogy bizonyíthassam is, amit gondolok, de Cheryl Barker könnyei például patakokban folynak, miközben énekel. És ettől persze még lehetne rossz, de nem az. 

Egyébként meg ez a világ egyik legismertebb szopránáriája.

Hosszú hétvége bonyodalmakkal

Szörnyű hétvégém van, csak meg ne ártson! House-maraton itt, Roland Garros ott, azt sem tudom, hova kapjak. A nehézségeket azonban áthidaltam: Händel és Inger Dam-Jensen a megoldás.

Händel: Julius Caesar, Se pietà de me non senti

Talán most ez a szopránária tetszik a legjobban. Mindenesetre nyugtat, lazít, regenerál, ami alaposan rám is fér.

O mio babbino caro többször és többek között

Húsvét van, ráérek.

Hayley Westenra

Sissel (Kyrkjebø)

Megint két crossover előadás. Szerintem az egyik jobb, mint a másik, de nem árulom el, melyik, döntse el mindenki maga!

A YouTube-on látható egy videó Charlotte Church-csel is, tizenhárom évesen próbálkozik ezzel az áriával, de mert szétcsúszik benne hang és kép, inkább hagyom ott, ahol van. Meg aztán a produkció maga sem nyűgöz le, meg kell valljam, bár igaz, ami igaz, tizenhárom évesen – nyilván – a közelében sem jártam annak, amit ez a(z akkor még) kislány produkált. Vannak nézhető-hallgatható igazi operista felvételek is azért, ha valakit éppen az érdekel…

A húsvétra való tekintettel elég sokat néztem tévét, meglepetésemre az m2 kitett magáért, levetítettek egy 1988-as zenés tévészínházas produkciót, Mascagni Parasztbecsületét. Aktuális, húsvéti kórus nélkül szinte nincs is feltámadás. Annak idején, 88-ban is láttam a filmet, úgy emlékeztem, Dörner György egészen kiváló Turiddu, még ha csak tátog is Csák József “szinkronhangjára”. Tényleg jó fazon, illik hozzá a szerep, de mindez édeskevés ahhoz, hogy igazán élvezhető műsor kerekedjék ki a dologból. Csalódás volt. Jobbra emlékeztem. Ha már Parasztbecsület, ajánlom inkább a YouTube-ot, José Curát és a (szinte) mindig csodás Waltraud Meiert. Abban a felvételben van spiritusz. Úgy énekelnek, mintha élnének. Szánalmas, de föl is kavar egyszerre az az érzelmi nyomorúság és az a fájdalom, ami árad abból, amit csinálnak. Nem is láttam talán még jobbat, ami ezt a kettőst illeti. A tévészínházas változat viszont – sajna –  kevéssé elégítette ki furcsa kis igényeimet, melyek szerint néha szeretek emberek látni, amint éppen nagyon szenvednek…

A másik tökéletes meglepetés “szörfözés” közben ért ma délelőtt: parabolás adóink között egy újonc, valami lengyel kulturális csatorna, és ráadásul éppen Ponnelle Hamupiőkéjét játszotta Rossinitől. Igazi könnyed, szellemes, üdítő darab és rendezés, többször láttam, mindig szívesen nézem, úgyhogy nagyon megörültem neki. Még jobb napom lett tőle, mint amilyennek az indult. Most már csak a locsolókat éljem túl…

Scholl és Dam-Jensen és Jaroussky

Geord Friedrich Händel: Julius Caesar, Caro… Bella

Julius Caesar: Andreas Scholl, Kleopátra: Inger Dam-Jensen

Ha már így úrrá lett rajtunk a Jaroussky-mánia meg a kontratenor-őrület, ne feledkezzünk meg Andreas Schollról sem. Megint előkotortam valami kincset.

A fenti Händel-duettet eddig még csak mezzo-szoprán kiszerelésben hallottam, úgy azonban többször is –  elég nagy sláger ez ahhoz. De mint már valahol említettem, mélyen gyökerező problémáim vannak a nadrágszerepekkel – bizonyos kivételektől eltekintve és tökéletesen elismerve ugyan létjogosultságukat -, így a kontratenoros verzió kifejezetten jólesik.  Scholl egyébként is nagyszerű! A hölgy pedig méltó párja. 

 

Monteverdi: Sì dolce è ‘l tormento

Ez a gyönyörű dal pedig méltóképp rekeszti be egy jó időre a kontratenor-kérdéskört nálam.

Patricia Petibon – Tiger!

Mozart: Zaide, Tiger! Wetze nur die Klauen – Patricia Petibon

Tavaly novemberben – vagy októberben – Patricia Petibonnak új lemeze jelent meg. Az előzőekkel sem rendelkezem sajna, pedig nagyon szeretem a hangját, a hozzáállását, a stílusát, a humorát… (Pénz kérdése az ügy, ha rajtam múlna, teljes boltok árukészlete landolna a szobámban.) És nemcsak tehetséges, hanem még szép is, mégsem irigykedem egy csöppet sem. Hihetetlen nőszemély! Kedvelem nagyon.

Zaide nevezetű operát egyáltalán nem ismerem, de ez az ária tetszik. Nagyon szenvedélyes, szinte annyira, hogy nem is jellemző Mozartra. A vehemencia viszont, amivel Petibon kisasszony minezt elővezeti, nagyonis. És még mondják egyesek, hogy a klasszikus zene unalmas.

Mindenesetre most már roppant kiváncsi vagyok, miről is szól ez az opera, milyen körülmények között született, mi fán terem Zaide. Megyek is kicsit turkálni.  

De előtte még a videóim közé rögvest fölvettem egy Éj királynője-klipet is erről a lemezről.

Crossover

Nem olyan rossz ez, mint ha Balázs Klári énekelné, messze nem, és eszemben sincs Lara Fabiant bántani, mert a maga műfajában igen érdemes művésznő, hangja is van, stílusa, kedves is… csak nem értem.

Illetve azt értem, hogy ez az operairodalom egyik legmegindítóbb áriája, és hogy szívesen énekli bárki, akinek van egy kis szíve meg egy csöpp hangja, én is – a fürdőszobában.

De magától értetődik, hogy rögtön Callas jut az ember eszébe, az ő hangja, az ő előadásai. Vagy bárki más nagy kedvenc, aki az elmúlt évtizedekben sikerrel énekelte a Traviatát,  aki kiirthatatlan élményeket égetett az ember emlékezetébe… ezért aztán eleve vereségre ítélt a helyzet, hacsak nem valami egészen zseniális az ötlet, az előadás, a feldolgozás, bármi. Valami.  

És még csak az sem igaz, hogy nem megható, ahogy csinálja, hogy nem szép a hangszín, hogy nem teljes az átélés, de van ott azért néhány hang, amit nagyon szívesen felednék… Bele lehet kötni, na. Pont azokba a magasságokba nem nyílik ki, amelyekbe annyira kellene.

Természetesen nem várom el, hogy minden énekes klasszikus technikával énekeljen, sőt örvendetes, ha a pop kultúra előadóinak van rálátása más műfajokra is, pláne ha – könyörgöm: intelligensen és ízléssel – merítenek belőlük.  Klasszikusok popritmusban, néhány futamot hozzáírunk Beethovenhez, hogy kicsit eladhatóbb és andalítóbb legyen, közepes tehetséggel újraértelmezzük a belcantót… – ezektől néha tényleg fölfordul a gyomrom. 

Ha jobban meggondolom, határozottan van alázat abban, amit Lara Fabian csinál. Ezért aztán nem is nagyon haragszom. Jófej vagyok, igaz? 

(Azóta találtam egy másik felvételt is, ami talán kicsit jobban sikerült.)

Véletlen Fidelio

Nem is igazán volt véletlen, mert gyanakodtam, hátha ma is rábukkanok valami érdekesre a Mezzon, ami (már megint) nem szerepel a műsorújságokban, és lám a Fidelio volt az. Mégpedig filmváltozatban, műtermesben.

A legfurcsább, amit elmondhatok róla, hogy a főszereplőnőt, Gwyneth Jonest egyáltalán nem ismeretem volna föl, ha nem látom kiírva a nevét. Pedig volt már hozzá párszor szerencsém, és azt sem hiszem, hogy a maszk sikerült volna ennyire jól. Hogy mit nem tesz egy kellően megválasztott paróka…

A zene nagyon szép volt, a hangok igencsak meggyőzőek – tisztázzuk: Gwyneth Jones a legnagyobb szopránok közé tartozik, akik erre a Földre születtek-, ráadásul Böhm vezényelt. Maga az előadás is nézhető, mert egyszerű, hála Istennek nincsen tele kisebb és nagyobb rőkönyökkel, az énekesek színészként is megállják helyüket… mi kell még? Mégsem voltam tökéletesen elájulva attól, amit láttam. (Sokkal inkább attól, amit hallottam!) Látszik, érezhető az a majdnem negyven év, ami eltelt a forgatás óta. Nehéz pontosan megfogalmazni, miben, hogyan, de mintha egy másik világban mozognának a karakterek.

Erős fölindulásban vagyok, hogy megnézzem az Opera Fidelioját, előtanulmánynak mindenképpen megfelelt a mai nap, meg aztán Beethovent sose hallgat az ember hiába.