Emlékmentés – BÖF, 2007 / Paris qui dort | filmkoncert

René Clair némafilmje [1923] Yan Maresz kísérőzenéjével [2005]

Szeretek szemlélődni. Nemcsak a produkciót, a köretet is szívesen szemügyre veszem. Tudjátok, milyen emberek jöttek el az előadásra? Két szemük, két fülük volt, mint nekem (egyenlő esélyekkel indultunk tehát), tán néha még párizsis-vajas zsömlére is fanyalodnak, mint én, és sorban állnak az újságosnál reggelente, mint mi mindannyian. Voltak fiatalok, idősebbek, válogatott bohémek meg konszolidált úriasak. Úgyhogy kijelenthetem: teljesen normális embereket érdekel a kortárs művészet, most már tényleg elhihetitek, a magam szemével láttam. És rögtön meg is nyugodtam: nem kell feltétlenül ismerni minden apró kis műhelytitkot ahhoz, hogy bemerészkedjen az ember az oroszlán barlangjába. A felszabadultság meg amúgyis előfeltétel a műélvezethez. És volt mit élvezni!

René Clair filmje és Yan Maresz muzsikája olyan helyre, állapotba röpítette a nézőt-hallgatót, ahol megszűnik minden, ami relatív. Nincs mihez, amihez képest, fönt-lent, jobbra-balra, csupán lebegés, súlytalanság, üresség, kongás… A hihetetlen látvány, a fekete-fehéren villózó kontrasztok, a szintebalett-mozdulatok, a kifejező arcok, gesztusok, testtartások, a refrénszerűen ismétlődő események, a hatalmas üres terek valamiféle furcsa, kozmikus keringőbe húzzák magukkal a nézőt. Groteszk, félelmetes táncba. A kísérőzene soha meg nem szűnő diszharmóniája nem engedi feledni ezt, még a film igazán szellemes, mulattató pillanataiban sem. Ezen kívül a muzsika aláfest, megerősít, kiemel, fölidéz, elgondolkodtat, s noha sokszor maga is viccel, ijesztő látomás ez az “embertelenség”. Még akkor is, ha a nyüzsgő, élő Párizs sem éppen harmonikus.