Húsz éve

Húsz évvel ezelőtt, 1990. október 25-én volt az első bérletes előadásunk az Operában. Illetve dehogy!  Az Erkel Színházban. Puccini Pillangókisasszonyát láttuk. Gimnazista voltam, ez volt életem vagy legalábbis kezdődő operrajongásom legelső előadása. Utólag visszagondolva nem vagyok benne biztos, hogy olyan nagyon kivételes, nagyszerű előadásról lett volna szó, sőt, de az élő zene, a játék, a hangulat engem egyenesen lenyűgözött. Napokig nem tudtam szabadulni a hatása alól. Ma már talán a felét se hinném, amit annak akkor ott, de ez egyálatlán nem fontos. Madama Butterfly megtette a dolgát, alaposan megfertőzött.

Hazafelé – még szinte teljes elvarázsoltságban – vettük észre, hogy valami nagyon készül a városban. Csütörtök éjszaka volt.

Butterfly

Cheryl Barkert először a valaha volt legbájosabb Bohéméletetben láttam a tévében: Sydneyből, Luhrmann rendezésében – aki akkoriban még nem volt akkora sztár, pláne nem ismert rendező Magyarországon -, és David Hobsonnal – aki azóta már afféle megasztár Ausztráliában.

Ezekért a kedves emlékekért vettem meg évekkel később a fenti Pillangót DVD-n, meg persze nagyon izgatott Robert Wilson rendezése.

Akárki akármit tart erről az előadásról és koncepcióról – hallottam már hideget, meleget egyaránt -,  az utolsó jelenet valami egészen hátborzongató. Már csak azért megéri az egészet. Láttam néhány Pillangókisasszonyt életemben, de ennyire megrendítőt talán még egyet sem. Sajnos az a bizonyos részlet nincs fönt a YouTube-on, hogy bizonyíthassam is, amit gondolok, de Cheryl Barker könnyei például patakokban folynak, miközben énekel. És ettől persze még lehetne rossz, de nem az. 

Egyébként meg ez a világ egyik legismertebb szopránáriája.