Emlékmentés (filmkoncert – Zeneakadémia, BÖF 2007. október 15.)

(Friedrich Wilhelm Murnau 1921-es némafilmje, a Nosferatu – Wolfgang Mitterer zenéjével orgonára és elektronikára.)
Tulajdonképpen meg sem lepődtem, hogy a Nosferatuhoz „orgonakíséret” született. Vagy ti még nem gondolkodtatok azon, miért kell épp a hangszerek királynője a Gonosznak? A Fantomnak az operaházból, Scarpiának a Tosca Te Deumjában, Mefisztónak a Faust templomi jelenetében. Talán pont azért, mert az orgona a királynő, a „legesleg”, ráadásul az áhítat, a templomok, a Mindenható hangszere, és ahogyan harmóniája, úgy disszonanciája is hatalmas és velőt rázó.

És akkor itt ez a film, benne a főhősök: egy tapadós nadrágú, pulikutya hajviseletű, rúzsos-csókos ajakú férfiú és annak kedves neje, akinek meg láthatóan egy masszív vérátömlesztésre, de minimum egy hathatós B-vitamin kúrára lenne szüksége, úgy világít az arca karikás szemei körül. Ez utóbbi nebántsvirág természetesen A NŐ, a naiva, akire mindig áhítozik a Gonosz. Az angyal, aki maga a makulátlanság, vagy ha nem is egészen az, de legalábbis „tisztán él és híven szeret”, és aki végül kötelességtudó „menyasszonyként” áldozatával megváltja a világot.

A másik oldalon támad Nosferatu, aki inkább hasonlít valami parazitára patkány-fogaival, hosszú, nyúlós, karmokban végződő kezeivel, pók-lábaival, elálló füleivel, boltos homlokával, mintsem napjaink szörnyeire, akiktől versenyt retteg a fél világ. Első pillantásra semmiféle elegancia nincs benne, semmi vonzó, semmi lenyűgöző, semmi magával ragadó, semmi olyasmi, ami pedig egy (a) Gonosztól joggal elvárható lenne. Időnként, szerencsétlen pára, még szánalmas is.

És persze ebben a filmben nincsenek hightech-megoldások, számítógép-vezérelt trükkök, nincs vérözön, nincs egy tisztességes közeli vér- és bélontás, semmi ínycsiklandó, pénztárrobbantó, statisztikákat döntögető felhajtás. Nem ezt szoktuk meg, nem ezt várjuk el mostanában egy rémfilmtől.

Azonban a film mégsem nevetséges! Kicsit sem az! (Jó, néha azért igen, például amikor Nosferatu hóna alatt koporsójával óvakodik újdonsült hajléka felé.) Mindig van ugyanis valami, valami groteszk, valami borzongató, valami meghökkentő, valami patetikusan rettenetes „kis- vagy nagyrőköny”, amitől futkározik az ember hátán a hideg. Legelsősorban ott van maga a zene, a „kíséret”: a szüntelen morajlás; a danse macabre-i DJ-ütemek; a néha-néha előbukkanó és végtelen szomorúságot árasztó, harmonikus dallamok; az effektek, hangok, zörejek. És ott a film ritmusa: a párhuzamosan futó szálak, az igazán izgalmas vágások, a kifejező tablók. Sem egyik, sem másik nem hagy sokáig nevetgélni.

Aztán pedig ott vannak a csodálatos képek a természetről: a szél, a tenger, a hegyek, a fák, a sziklák és megint a tenger… a csöndes tenger, a szeles tenger, a viharos tenger… és a viharos szélben a tenger partján két asszony, lobogó hajjal és ruhával, fehéren-feketén, remélve-vágyakozva, szomorúan-rettegve… Feledhetetlen képek! A lankás, szűk utca, rajta lassan halad lefelé négy-ötcsoportnyi fekete ruhás ember, mindegyik csoport vállán egy-egy koporsó… Nosferatu fekete, groteszk árnya a vakítóan fehér falon, kígyó-ujjainak árnyéka a fehéren vakító hálóingen, miközben a megváltó, angyali nő rettenete szinte kéjes aléltságba fordul át…

Ez a film szép. Wolfgang Mitterer zenéje nagyon sokat tett azért, hogy ezt ma este észre vegyük. Hálás vagyok érte.

Reklámok
Előző bejegyzés
Következő bejegyzés
Hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: