Kutyakaland

Sajnos kutyavadászattal telnek a napjaink több mint két hete, mely vadászat keretében vagy épp lezárásaként ma délelőtt az Illatos úton jártunk. Kaland volt  a javából.

Felkerekedtünk jó anyámmal, akiben egyébként egy stratéga veszett el, ezt már hosszú évekkel ezelőtt megállapítottuk apámmal, tuti városokat lehetne elfoglalni a vezetésével, ez mindig is így volt, mióta csak az eszemet tudom. Pár évtizede legalábbis egészen biztosan így volt.  Ma már talán kevésbé lennének ilyen ambíciói… bár sose késő az ilyesmi.

Elindultunk, ő tudta az utat. Ezt mondta legalábbis, mert azért annyira mégsem, mint kiderült. Mert nem tudta ám pontosan, hol kell leszállni a buszról, csak azt, hogy hány megállót kell menni. Nyolcat. Na most az a rohadék busz persze nem állt meg minden megállóban, így hiba csúszott a számításba, és bár anyám erősen hitte, hogy ha Illatos útnak hívják a  megállót, az nekünk jó lesz, azért korántsem volt ez biztos, ahogy erre nem is mulasztottam el fölhívni a figyelmét. Sebaj. Érdeklődünk. Mire ő egy laza mozdulattal oda fordul a mellette álló, első látásra is és nyilvánvalóan szén alkoholista öregemberhez, hogy ugyan mondaná már meg, jó helyen készülünk-e leszállni a kutyatelephez. Engem ugyan kicsit aggasztott a sörösdoboz az öregember kezében, amit úgy szorongatott út közben, mintha az élete múlna rajta legalábbis. Időnként kortyolt is belőle egyet-egyet vigyázva és nagy körültekintéssel, mikor ránt a busz. Nem szép dolog pocsékolni, ugye.

Az meg frappáns magabiztossággal közölte, hogy kell még kettőt menni, tehát nyugodtan szálljunk le a következőnél, mert a második lesz az, azaz menjünk még egyet… Mondtam anyámnak, hogy meglepőnek találtam a választását, de erre azt felelte, hogy ez az ember állt mellette, különben is helyi lakosnak látszott a kis bevásárlószatyrával, ő ezért aztán úgy gondolta, csak tudja, mit beszél.  Hát jó.

Azért mi – biztos, ami biztos –, leszálltunk az elsőnél. Nem a másodiknál, az elsőnél. Nyilván kellett még gyalogolnunk több száz kilométert, enyhe túlzással, viszont e tanulságos ám kiábrándító gyaloglás közben – az Illatos út egyébként is Budapest legpocsékabb, legszürreálisabb, legszürkébb helyei közé tartozik, amin a pocséta idő és az eső sem sokat segít –, megtudhattuk, hogy nem az első, nem a második, hanem a harmadik megállónál kellett volna leszállnunk. A kapuban tesz le a busz, ha az ember ügyes. Öröm az élet! Visszafelé gyerekjáték!

És ugyan teljesen hiába és feleslegesen mentünk, legalább kerekedett az útról egy közepesen jó, de viszonylagos élvezettel elmesélhető sztorink…

Reklámok
Előző bejegyzés
Következő bejegyzés
Hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: