Az ünnepek között Lisbeth Salander kikapcsolta a külvilágot. Nem válaszolt a telefonhívásokra, nem indította el a számítógépét. Két napig csak mosott és takarított. Kötegekbe gyűjtötte az egy éve halmozódó pizzásdobozokat, újságokat, és kidobta őket.  Összesen hat fekete színű óriási szemeteszsákot és körülbelül húsz, újságokkal telipakolt papírszatyrot hordott ki a kukába. Olyan érzése volt, mintha elhatározta volna, hogy új életet kezd. Azt tervezte, vesz egy új lakást- ha talál megfelelőt -, de addig is ragyogó tisztaságot fog tartani otthonában.

Azután csak ült bénultan és szenvedett. Életében még egyszer sem érzett ilyen erős vágyódást. Azt szerettte volna, ha Mikael Blomkvist becsönget az ajtaján… na és, hogyan tovább? A karjaiba vegye? És szenvedélyesen maga után húzza a hálószobába, aztán meg letépje róla a ruhát? Nem, igazából Mikael társaságára vágyott. Szerette volna hallani, ahogy elmondja, hogy úgy kedveli őt, ahogy van. Hogy ő, Lisbeth különleges valakinek számít az életében. Szerette volna, ha Mikael megnyilvánul felé valamilyen szerelmes gesztussal, amely nemcsak a barátságról és a bajtársiasságról szól. Kezdek bedilizni, gondolta aztán.

Kételkedett önmagában. Mikael Blomkvist környezetében csupa tiszteletre méltó szakmában tevékenykedő ember forgolódott, rendezett életük volt, egy csomó piros pontot gyűjtöttek már felnőttségből. Ezek az ismerősök a tévébem szerepeltek, cikkeket írtak.  Mire kerllenék én neked? Lisbeth Salander attól félt a legjobban – aránytalan, betegesen nagy és fekete félelem volt ez -, hogy az éezései miatt kinevetik az emberek. És erre tessék: hosszan tartó munkával, kemény erőfeszítések árán felépített önérzete itt hevert összetörve, megtiporva.

Meghozta a döntést. Több órába telt, míg összeszedte hozzá a bátorságát, de muszáj volt találkoznia Mikaellel, hogy megmondja, mit érez iránta.

Minden más elviselhetetlen fájdalmat okozott.

Ki kellett találnia egy ürügyet, amivel bekopogtathatott az ajtaján. Nem adott még Mikaelnek karácsonyi ajándékot, de már tudta, mit venne neki. Egy ócskásnál felfedezett egy bádogból készült dombornyomásos reklámtábla-sorozatot az ötvenes évekből. Az egyik tábla Elvis Presleyt ábrázolta csipőjén gitárral, a zsájábóbül kiszálló buborékban Heartbrek Hotel felirattal. Lisbethnek semmi érzéke nem volt a lakberendezéshez, de érezte, hogy a bádogreklám tökéletesen passzolna a sandhamni házikóba. A portéka hétszáznyolcvan koronába került, Lisbeth elvből alkudott, és sikerült levinnie az árat hétszáz koronára. Becsomagoltatta a bádogreklámpt, a hóna alá csapta, aztán elindul Mikael lakása felé a Bellmangatanra.

A Hornsgatanon úgy esett, hogy épp átpillantott a Kaffebar gejáratára, és Mikaelt látta kijönni az ajtón, Erika Bergerrel a sarkában. Mikael mondott valamit, Erika felnevetett, átölelte a férfi derekát és puszit nyomott az arcára. A Brännkyrkagatanon tűntek el Lisbeth szeme elől, a Belmmanngatan felé tartottak. Testbeszédük félreértgetetlenül elárulta, mi jár a fejükben.

Lisbethet letagkózta az iszonytató fájdalom. Egy pillanatra meg kellett állnia, mert képtelen volt megmozdítani a tagjait. Egyik része utánuk akart rohanni, hogy azonnal széthasítsa Erika Berger fejét a bádoglemezzel. De nem tett semmit, csak a fejében cikáztak megállás nélkül a gondolatok. Következményelemzés. Végül megnyugodott.

Salander, te szánalmas barom – mondta magának hangosan.

Aztán sarkon fordult és elindult hazafelé, a szépen kitakarított lakásba. Amikor elhagyta Zinkensdammot, már esett a hó. A bádog Elvist egy szemeteskonténerbe hajította.

*

Stieg Larsson: A tetovált lány, Millennium-trilógia I., Animus Kiadó, Budapest, 2009. (573-575. oldal)

fordította: Péteri Vanda

Ez a regény legvége. Elég finom. És pontos.