Reggel

Bizonyos keresztnevekkel bizonyos dolgokat  például nem lehet megúszni, azt hiszem. Nem mintha annyira akaródzna, bár némely életkorok finnyássá, kényessé teszik az ember lányát, és jobban szereti, ha jó édes atyja hanyagolja az ilyenekkel. De kicsiként persze más. Akkor kedves és vicces. Meg természetes. Pedig egy csudát az! Nem természetes.

Amikor elsős voltam, apu kísért minden nap iskolába, pár hét után már csak a sarokig, onnan elváltak útjaink. Ő ment a buszhoz balra el, én meg tovább egyenesen egy hosszú-hosszú úton, legalábbis akkor hosszúnak tűnt, végig egy park mellett, az iskola kerítése mellett, egészen a bejáratig. Miután elváltunk a sarkon, apu még megvárta, míg beérek, csak azután indult tovább. Megegyezésünk értelmében háromszor kellett visszafordulnom integetni: a park sarkánál, egy aszfaltrepedsénél, és a suli kerítése előtt. Elharmadoltuk az utat. Visszaintegetett.

De az igazi játék még az elválásunk előtt, az utolsó zöld lámpás, zebrás átkeléskor folyt. A kicsi korom óta állandó, megszokott felegetős játék. Szigorú szabályok szerint zajlott, eltérni semmit nem lehetett, apu nem engedett belőle. Megkérdezte: – Na, ki vagy te nekem? Válaszoltam: – Apuci szemefénye. Mire ő : – És még? Fényes, kicsi csillaga – volt válasz. És ez minden áldott nap így ment, sose másképp. Nehéz eldönteni, csalókák az emlékek, hányszor és milyen hosszan, de már-már legendás, eposzi távlatoknak tűnik mesziről.

Erdélyi József: Reggel

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap;
mentem sötét fenyők alatt.
Kezemet fogta jó apám;
sárgarigó fütyölt a fán.
Sárga rigó, huncut rigó,
azt fütyölte, hogy élni jó;
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek,
sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át,
fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan,
hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap;
megyek magas fenyők alatt
kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó,
de halni szebb, de halni jobb,
s én mosolygok és meghalok.

Reklámok
Előző bejegyzés
Következő bejegyzés
Hozzászólás

3 hozzászólás

  1. mása

     /  2010. február 15.

    ezt megkönnyeztem. nagyon.

  2. Celle

     /  2010. február 15.

    Aranyos vagy. :) Köszönöm szépen.

  3. Makka

     /  2010. április 12.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: