Megint Zsivago

Az eleven részletek nemcsak a tájleírásokra, hanem az emberi viselkedés és karakter megfigyelésére, ábrázolására is jellemzőek. Legyenek azok – látszólag – apró mozzanatok, háttéresemények elemei vagy akár a főszereplők tulajdonságai. Minden részletnek jelentősége van, semmi sincs véletlenül, mert minden sorsszerű vagy legalábbis metaforikus jelentéssel bír, ha másképp nem is, úgy biztosan, ahogyan a címszereplő tudatában, gondolataiban, megállapításaiban tükröződik.

Ebben a pillanatban az írógép fölé hajló katonák figyelmét felkeltette valami, ami odakinn történt. Az ablak felé fordították a fejüket. Az orvos is követte a tekintetüket.

Foglyokat vagy letartóztatottakat kísértek az állomásra vezető lépcsőn, köztük egy sebesült gimnazistát. Valahol már bekötözték a fejsebét, de átütött a vér a kötésen, és ő tenyerével szétmázolta napbarnította, verítékes arcán.

A két vöröskatona közt haladó gimnazista zárta le a menetet, s nemcsak a szép arcáról sugárzó elszántsággal vonta magára a figyelmet, meg hogy mindenki szánta a zsenge korú lázadót. Ő meg a két kísérője cselekedeteik értelmetlenségével vonzották a pillantásokat. Folyton mást csináltak, mint amit kellett volna.

Pillanatonként leesett a tányérsapka a gimnazista bekötözött fejéről. Ahelyett, hogy levette és kézbe vette volna, minduntalan igazgatta, és igyekeztt minél jobban a fejébe nyomni, a bekötött sebet is izgatva vele, s mindkét vöröskatona készségesen segített neki.

Volt valami jelképes ebben a képtelenségben, amely ellentmondott a józan észnek. S jelentőségteljességének bűvöletében az orvos is szeretett volna kifutni a lépcsőpihenőre, és egy kész, kikívánkozó bölcs mondással abbahagyatni a gimnazistával, amit csinált. Szerette volna odakiáltani a kisfiúnak is, a vagon utasainak is, hogy nem abban van az üdvösség, ha ragaszkodunk a formákhoz, hanem abban, ha megszabadulunk tőlük.

Az orvos elfordította róla a tekintetét. A helyiség közepén ott állt Sztrelnyikov, az imént jött be egyenes, sietős járással.

Hogy lehet az, hogy a bizonytalan ismeretségek tengerében eddig nem akadt rá arra a bizonyosságra, ami ez az ember volt? Hogyhogy nem hozta össze őket az élet? Hogyhogy nem kereszteződött útjuk?

Nem tudni, miért, de rögtön nyilvánvaló volt, hogy ez az ember az akarat tökéletes megnyilvánulása. Annyira az volt, ami lenni akart, hogy rajta és benne sorsszerűen példásnak látszott minden. Arányos alkatú és szép tartású feje, sebes járása, hosszú lába, talán piszkos, de tisztának ható magas csizmája, szürke zubbonya, mely talán gyűrött volt és posztóból készült, de vasaltnak és vászonból valónak hatott.

Így működött a tehetség, a természetes, az erőltetettséget nem ismerő tehetség, amely nyeregben érzi magát a földi lét bármely helyzetében, s ura amannak…

(276-278. oldal)

Advertisements
Előző bejegyzés
Hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: