Ez a múzsák sorsa

Ma délután olvastam ezt a kiváló történetet, és ha eddig lettek volna kétségeim, hát gyorsan elmúltak. Múzsának lenni gyakorlatilag a tökéletes kizsákmányoltsággal egyenlő, nem az istennőséggel, ez világos, mint a nap.

12895w_11_ophelia_microtate

Élt egyszer egy preraffaelita festő, akit Dante Gabriel Rossettinek hívtak. Borzasztóan szerelmes volt egy gyönyörűséges leányba, akinek haja színe olyan volt, mint a spanyol aranyé.  Elizabeth Siddal volt a neve. A preraffaeliták számára maga volt a szépség istennője, s szinte mindegyik megörökítette őt a vásznán. A legismertebb e képek közül John Everett Millais Ophéliá-ja, amit manapság már lassan a bonbonos dobozokra is rányomtatnak. Elizabeth órákig pózolt hozzá a fürdőkádban fekve, virágoktól körülvéve. Megfázott, tüdőbajos lett, s lassan kezdett elszállni belőle az élet. Fiatalon halt meg, nem sokkal azután hogy Dante Rossetti feleségül vette. A vigasztalhatatlan festő a koporsóba tette a szeretett nőhöz írt verseinek vaskos kézíratát. Ez egy különlegtes, már-már giccsesen szép gesztus volt, ami teljesen összhangban állt a preraffaeliták szellemiségével. De aztán teltek-múltak az évek, a szerelem emléke egyre csak haloványabb lett, ráadásul Rossetti időközben eldöntötte, hogy ő elsősorban mégiscsak költő, nem pedig festő, s borzasztó nagy kedve támadt legjobb verseit kiadni.

Így került sor a leghátborzongatóbb highgate-i exhumálásra. Késő éjjel tűz és olajlámpák fényénél feltúrták a földet, s felnyitották a koporsót. A szemtanúk állítása szerint Elizabeth a hét év alatt nem porladt el, s ahogy ott feküdt, még mindig olyan volt, mint Ophélia. A kesztyűs kéz óvatosan félresöpörte a híres aranyfürtöket, elvette az élettelen arc mellett heverő lapokat, és a halott nőt visszatemették a  földbe.

Ez az egész história, természetesen, jó reklám volt a könyvhöz. Csak hát a szerzőnek nem sikerült költői dicsőségre szert tennie – az újságokban kegyetlen kritikákkal illették a verseit. Rossetti nem tudott aludni, odalett a nyugalma, élete hátralevő részében pedig marcangolta a lelkiismeret, s mikor meghalt, meghagyta, hogy ne a családi sírba temessék, hanem távolabb a Highgate-től, ami misztikus félelemmel töltötte el.

(56-57. oldal)

 

B. Akunyin, G. Cshartisvili: Temetői történetek, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Fordította: Bagi Ibolya (elbeszélések), Sarnyai Csaba (esszék)

Olvastam már a preraffaeliták zűrös (nő)ügyeiről, a Millais-képet is ismertem, de erre a kihantolásra nem emlékeztem. Gyönyörű egy história, mit mondjak! Éljenek a tájképek! Meg a csendéletek! 

A Highgate-ről sok minden érdekeset megtudtam egyébként, leginkább Marx Károllyal kapcsolatosan (szenvedélyek, nőügyek, újratemetések s minden más, mi szemnek s szájnak ingere), de azért mégiscsak ez a mozzanat volt a legmegrendítőbb. Nesze neked aranyhaj meg örök szerelem!

Reklámok
Előző bejegyzés
Következő bejegyzés
Hozzászólás

10 hozzászólás

  1. Makka

     /  2009. január 23.

    Fíííínom ember volt ez a Rosetti…:(

  2. Celle

     /  2009. január 23.

    Azt hiszem, kicsit sok volt már neki addigra a drog vagy az alkohol… De lehet, hogy keverem valakivel. Mindenesetre elég érdekes figurák voltak, és ennek megfelelően alakultak a szerelmi ügyeik is. Bár exhumálásig csak ő jutott el.

  3. Celle

     /  2009. január 23.

    Egyébként érdemes megnézni a wiki Highgate Cemetery-szócikkét, belinkeltem a posztban. Főleg a képek érdekesek. Elképesztő egy hely!

    Van hivatalos honlapja is:

    http://www.highgate-cemetery.org/index.asp

  4. Celle

     /  2009. január 23.

  5. Makka

     /  2009. január 24.

    Lenne kedvem ott sétálni…

  6. Celle

     /  2009. január 24.

    Na meg a párizsi Pere Lachaise-ben… Nem olyan vadregényes, viszont nagyon sok nevezetes ember nyugszik ott, tulajdonképpen zarándokhely.

  7. Celle

     /  2009. január 24.

    Na meg ez se akármilyen, erről is most olvastam a könyvben:

    Victor Noir — journalist killed by Pierre Napoleon Bonaparte in a dispute over a duel with Paschal Grousset. The tomb, designed by Jules Dalou is notable for the realistic portrayal of the dead Noir, and for the fact that he appears to be at least partially sexually aroused, his large penis pushing his part-unbuttoned fly open. In consequence, the sculpture has become a fertility symbol. His lips are kissed, the genital area is rubbed and flowers are left in his hat. In 2005 a fence was erected around his tomb to prevent people rubbing said area, as this was damaging the sculpture, but it has subsequently been removed.

    http://en.wikipedia.org/wiki/Victor_Noir

    http://en.wikipedia.org/wiki/Père_Lachaise

  8. Makka

     /  2009. január 24.

    Mi van???:-DD

  9. Makka

     /  2009. január 24.

    Egészen elkoptatták szerencsétlennek.:)

  10. Celle

     /  2009. január 24.

    Teljesen elkoptatták. :-DDD Mint van egy szobor – ha jól emlékszem, talán a Várban – apu mutatta annak idején, egy lovasszobor. Nem mernék tippelni, melyik. Az egyetemisták között élt éveken át az a babona, hogy ha a lovacskát megsimogatják, átmennek a vizsgán. Hát az is világított a legnemesebbik testrészén, mit mondjak!

    És az, hogy Oscar Wilde rajongói rúzsos ajkakkal csókolgatják a síremléket, hogy nyomot hagyjanak…? Kész vagyok! Zarándokhely, érted… :-)))

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: