A sajátos negéd

Nem bírtam ki! Voilá…

A csipkés vaskerítésen alig észrevehető ajtó előtt megtorpant: nem annyira látta, mint inkább megérezte az oldalról közelítő könnyed mozgást. Hirtelen arra fordult, minden eshetőségre készen baljával megmarkolta a bot nyelét (a belsejében egy hosszú, vékony tőr volt eldugva), de nyomban elernyesztette az izmait. 

Valaki csakugyan állt a kerítés árnyékában, de ez a valaki szemmel láthatóan a gyengébb nemhez tartozott.

– Ki maga? – kérdezte Eraszt Petrovics a szemét meresztgetve.

Az illető közelebb jött. Fandorin először rövid bundájának gallérját és a cobolyprémmel szegett kapucni félkörét látta meg, s a félig eltakart arc háromszögében csillogó, óriási szempárt.

– Litinova kisasszony? – csodálkozott. – Mit keres itt ebben az órában?

A Larionov-féle lakásban megismert kisasszony egészen közel jött. Kezét a vastag muffba dugta, s a szeme szinte földöntúli fénnyel világított.

– Gazember! – kiáltotta a gyűlölettől izzó hangon. – Két órája szobrozok itt! Jéggé dermedtem!

– Miért vagyok gazember? – háborodott föl Eraszt Petrovics. – Fogalmam se volt róla, hogy engem vár… 

– Nem ezért! Ne tettesse magát tökkelütöttnek! Nagyon jól tudja! Igenis gazember! Direkt össze akart zavarni! Valóságos angyalnak mutatta magát! De én átlátok az ilyeneken! Maga ezerszer rosszabb a Hrapov- és Burljajev-féléknél! Magát könyörtelenül el kell taposni.

Az elszánt kisasszony e szavak után elővette a muffból a kezét, amelyben megcsillant az ismerős revolver, melyet az államtanácsos meggondolatlanul visszaadott neki.

Eraszt Petrovics várt, nem következik-e lövés. Észrevette, hogy a vastag kesztyűbe bújtatott kéz remeg, és a cső jobbra-balra leng. Gyorsan előrelépett, megfogta Litvinova kisasszony vékony csuklóját, és oldalra húzta. 

– Mindenáron le akar lőni ma valakit a törvény szolgái közül? – kérdezte halkan, a kisasszony szemébe nézve.

– Gyűlölöm! Opricsnyik! – suttogta a lány, és szabad kezével mellen ütötte.

Fandorin kénytelen volt elengedni a botját, s a lányka másik kezét is megfogni.

– Rendőrkopó!

Eraszt Petrovics figyelmesebben megnézte, és két dolgot vett észre. Először azt, hogy Litvinova kisasszony a hópelyhekkel porzott prém keretében s az utcai lámpák, a csillagok és a hold sápadt fényében észtveszejtően szép. Másodszor, túlságosan csillog a szeme ahhoz, hogy csak a gyűlöletnek lehessen tulajdonítani.

Sóhajtott, lehajolt, átölelte a vállát, és szenvedélyesen belecsókolt a fizika minden törvényének ellentmondóan meleg szájába.

– Csendőr! – lihegte a kis nihillista, és hátrahajolt. De ugyanabban a pillanatban két karját a nyaka köré fonta, és most ő húzta magához. Fandorin tarkójába belenyomódott a revolver kemény markolata.

– Hogy talált meg? – kérdezte lihegve.

– Ráadásul ostoba is – jelentette ki Eszfir. – Maga mondta, hogy minden címjegyzékben…

És ismét magához húzta, mégpedig olyan hevesen, hogy a hirtelen mozdulattól a parányi revolver elsült, megsüketítve Eraszt Petrovics jobb fülét és fölriasztva a topolya ágain ülő csókákat.

(97-99. oldal)

Borisz Akunyin: Az államtanácsos

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Fordította: Szabó Mária

 

Azt, ugye, érezzük, hogy mennyire igyekezünk azért megmaradni a józan ész s az egzakt tudományok berkeiben: analitikus gondolkodás, fizika törvényei s egyebek, más kérdés, mindez mennyire sikerül. Az eredmény mindenesetre bombasztikus.

Mindemellett leszögezném, hogy ez egy nagyon sötét, kegyetlen, kilátástalan regény. Is.

Advertisements
Előző bejegyzés
Következő bejegyzés
Hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: