Ma is háttértévéztem egy kicsit, Prokofjev Háború és békéje ment a Mezzon, amire már régóta nagyon kíváncsi voltam. 

Sajnos nem tudtam az első hangtól az utolsóig mindenre tökéletesen figyelni, de azért igyekeztem, nehogy lemaradjak valamiről. Ráadásul ez olyan darab, ahol fontos követni a szöveget, mert ha nem vagyok vele tisztában, pontosan miről is van szó, elvész a lényeg, hiszen nincsenek zárt számok, csak “végtelen dallam”. Mindezt oroszul, francia felirattal, időnként fél szemmel abszolválni, nem volt teljesen zökkenőmentes feladat, de azért valamennyire sikerült. Sokkal jobban, mint amire eleve számítottam.

A darab két része (első a béke, második a háború) közül, úgy vettem észre, a második, a háború sikerült talán jobban. Elég vicces Kutuzovot és Napoleont látni a színpadon, amint Borogyinó előtt, alatt énekelnek, de vannak itt erőteljes kórusok, igazi drámai feszültség meg hazafiság, ami kell. Ez utóbbi talán kicsit több is a soknál, már ami az én ízlésemet illeti, de Tolsztojhoz meg a második világháborúhoz képest – amikor is az opera keletkezett -, mindez érthető. És semiképp sem ízléstelen. Ami pedig egészen szép és megható, számomra mindenképpen a darab egyik, ha nem a csúcspontja, az Andrej herceg halála a darab végefelé. Nathan Gunn nagyon impozánsan haldoklik, Olga Gurjakova pedig finom és szenvedélyes Natasa. 

Pierre figurája (Robert Brubaker) is találó, bár engem kicsit Schubertre emlékezetet, pontosabban arra az alakra, amit szegény Schubertből szoktak csinálni a Három a kislány c. – meggyőződésem szerint rémületes – darab ürügyén. Esetlen, visszahúzódó, intellektuális, arany szíve van, de azért valami kis karizma elfért volna mindemellett… Persze ezt Tolsztojon kellene inkább számonkérnem, azt hiszem. Az opera úgyis inkább a herceg és Natasa szerelmét helyezi a központba. (Jut eszembe, az első rész báli jelenete egészen megkapó.)

Szeretem Prokofjevet, a Rómeó és Júlia zenéje a világ legszebbjei közül való, azt hiszem, és ebben a darabban sem csalódtam. Nagyon szép zene ez is. Érdekes kérdés persze, hogyan lehet “megzenésíteni” egy regényt, hogyan lesz abból dráma, konfliktusokra épülő opera. Hát nem lesz. Vagy legalábbis nem úgy lesz, ahogyan a vérbeli operákat elképzeljük. Lírai jelenetek sora ez inkább, különösen az első rész, amolyan melankolikus életképek lánca, ami egyébként is olyan jól megy és jól áll az oroszoknak. A nagy mesefolyamban az igazi drámát elsősorban a háború és Moszkva védelme, a hazaszeretet motívuma képviseli.

Egy szó, mint száz: itt egy újabb darab, amibe alaposabban bele kell bújnom.

(Egyébként mindig tűnödőm azon egy sort, amikor arrafelé járok, hogy egészen elképesztő módon minden zseni a YouTube környékén lézeng. Annyira tudja mindegyik, hogyan kell és hogyan nem szabad énekelni, kit érdemes egyáltalán figyelemre méltatni énekesként, és ki a selejt. Kérlelhetetlenek és magabiztosak a végtelenségig. Körülbelül azon a színvonalon megy időnként a diskurzus, mint annak idején az általános iskolában gyúrták egymást a “depesesek” meg a “duránosok” az osztályban. Őrület!)

Szergej Prokofjev: Háború és béke,  Opéra National de Paris, 2000.

Közreműködik az Opéra National de Paris zenekara, vezényel: Gary Bertini, rendezte: Francesca Zambello.

Nathan Gunn (Prince Andrej Bolkonszkij) 
Olga Gurjakova (Natasa Rosztova) 
Margarita Mamszirova (Szonya)
Robert Brubaker (Pierre Bezuhov gróf) 
Jelena Obrazcova (Maria D. Akrosszimova) 
Elena Zaremba (Hélene Bezuhova)
Vaszilij Garello (Napoleon) 
Stefan Margita (Anatole Kuragin) 
Mihail Kit (Ilja A. Rosztov gróf) 
Anatolij Kocserga (Mihail  Ill. Kutuzov herceg)