Még mindig a Villette-en gondolkodom, nem hagyom magam, mert vannak itt érdekes dolgok, amiket nem lehet annyiban hagyni.
Mi is a helyzet? Egyes szám első személyben halljuk végig a főszereplőt, gyakorlatilag visszaemlékezésről (fiktív visszaemlékezésről!) van szó, amiből számos dolog következik. Leginkább az, hogy az ő – azaz Lucy Snowe – szempontján kívül nem létezik semmi más.
Ha egyes szám harmadik személyben szólna hőseiről a narrátor, rögtön más lenne a helyzet, hiszen megjelenhetne az összes többi szereplő nézőpontja is, azaz valamilyen viszonyrendszerben létezhetne Lucy, aki ugyan lehet a legfontosabb, lehet a legerőteljesebb alak, de mégiscsak árnyaltabb lenne a helyzet meg a személye. Létezne más is az ő fején, érzésein, szándékain kívül. Sőt! Megismerhetnénk akár olyan eseményeket is, ahol maga Lucy nincs jelen. Arról meg már nem is beszélve, hogy ha az a narrátor netán mindentudó narrátor, és a romantika hőskorában miért is ne lehetne az, akkor mintegy a cselekmény “fölött” elmondhatná mi is a valóság: mit lát a főszereplők fejében, mik azok valódi szándékai, milyen érzéseket rejtegenek, milyen titkokkal élnek… még ítélkezhetne, moralizálhatna, filozofálhatna is, hogy “helyükre kerüljenek” a dolgok, legalábbis abban a világban a helyükre, amit a regény jelent. De itt ilyen, ugyebár, nincsen.
Marad egyedül Lucy szemüvege, azon keresztül látunk mindent. Illetve ez sem ilyen egyszerű. Visszaemlékezésről van szó, tehát nyilván a visszaemlékező Lucy szemüvege az, ami évényesül. Az, amit az írás pillanatában gondol, nem pedig az, amit akkor gondolt, amikor az események valójában zajlottak. Utólag örökíti meg az eseményeket, a megörökítés pillanatában érvényes tudatállapot tehát a döntő ebből a szempontból. Azonban ez a szövegből magából nem derül ki. Azaz Lucy cselekedete, karaktere, jelleme még csak úgy sem kerül valamiféle viszonyítási rendszerbe, hogy erre a visszaemlékező-cselekvő én kettőségre a narrátor fölhívná a figyelmünket. Tehát egyetlen egyszer sem jelzi például, hogy akkor hogy gondolta, és hogy most esetleg másképp, nem minősíti régi elképzeléseit, érzéseit, nem sóhajtozik, hogy milyen buta, naiv, szerencsétlen… volt akkor és a többi. Nem helytelenít, nem helyesel. Nincs reflektálás, nincs viszony én és én között, legalábbis minimális.
Találtam viszont – kivételként – egy nagyon furcsa részletet, ami végre arról szól, hogy a narrátor milyen viszonyban is állhat ezzel a Lucyval, akinek a kalandjait olvassuk. Elég meredek a dolog, szinte egyetlen mondaton belül emlegeti saját magát egyes szám harmadik majd első személyben meg megint harmadikban, mintha maga se tudná, mit akar… (A helyzet, amiben a sorok elhangzanak, nem is lényeges.)
Olvasómnak eddig semmi oka nem lehetett afféle szándékot tulajdonítani nekem, hogy Snowe kisasszony jellemét hibátlanul tökéletesnek kívánom feltüntetni. Ennélfogva bizonyára nem lepődik meg, amikor közlöm, méltatlannak érezte volna, hogy védekezzék a párizsi nő állításaival szemben. Különben is Paul úr oly tragikus arcot vágott, mulasztásomat annyia komolyan vette, hogy megérdemelt egy kis leckét. Egyszóval vigyáztam, hogy megőrizzem a szelencét és hidegvéremet, s csak ültem helyemen, kőszobor módjára, érzéketlenül. (103. oldal)
Ahogy most látom ezt az egészet – és még nem értem a regény végére -, valami nagyon furcsa kettőség van itt. Egyrészt Lucy egyes szám első személyű hangja, a regény egyik szereplője viselkedik úgy, mint egy omnipotens elbeszélő szokott, azaz “ossza az észt”, mindenkiről tudja, milyen is valójában, nincs előtte leplezett szándék, bűn, akarat, miközben valójában nyilván nem rendelkezik azzal a tudással a maga történetének résztvevőjeként, mint amivel egy író a maga hőseinek megteremtésekor. Lucy nem mindenható, naná hogy nem az, viszont úgy vislekedik. A visszaemlékező, író Lucy kvázi egy poétikai eszközzel tulajdonít mindenhatóságot a “játszó”, karakterként élő Lucynak, úgy éli az végig a maga “valós” sorsát “ott”, és úgy írja visszaemlékezéseit “itt”, olyan fensőbbséggel ítéli meg a történteket és “szereplőtársait”, mint ahogy egy mindentudó szerző alakítja és ismeri a maga fiktív alakjait. Ettől a már korábbi posztokban felrótt arrogancia is, legalábbis részben.
Másrészt ahogy Lucy saját magáról beszél, gondolkodik: a metaforák, az allegóriák, a tárgyiasítás, a kívülre helyezés… tehát van mégiscsak valami különbség a vizsgáló és a vizsgálat tárgya között, ha egy egészen másik síkon is, mint amiről eddig szó volt. Nem áll még teljesen össze a fejemben a kép, mindenesetre nagyon izgalmas ez az egész. Csak kicsit kusza. Legalábbis egyelőre.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ugyan főben járó bűn összekeverni szerzőt és narrátort, de azért csak vannak ennek a regénynek olyan életrajzi vonatkozásai, amelyektől alig-alig tudunk eltekinteni olvasás közben.
A művészet és az emberek érdekelnek leginkább. Szeretek szemlélődni.
Napló kontemplál 