De tőlük jöhet bármi.

Zaz: Je veux

Donnez moi une suite au Ritz, je n’en veux pas !
Des bijoux de chez CHANEL, je n’en veux pas !
Donnez moi une limousine, j’en ferais quoi ? papalapapapala
Offrez moi du personnel, j’en ferais quoi ?
Un manoir a Neufchatel, ce n’est pas pour moi.
Offrez moi la Tour Eiffel, j’en ferais quoi ? papalapapapala

Refrain:
Je Veux d’l'amour, d’la joie, de la bonne humeur, ce n’est pas votre argent qui f’ra mon bonheur, moi j’veux crever la main sur le coeur papalapapapala allons ensemble, découvrir ma liberté, oubliez donc tous vos clichés, bienvenue dans ma réalité.

J’en ai marre de vos bonnes manières, c’est trop pour moi !
Moi je mange avec les mains et j’suis comme ça !
J’parle fort et je suis franche, excusez moi !
Finie l’hypocrisie moi j’me casse de là !
J’en ai marre des langues de bois !
Regardez moi, toute manière j’vous en veux pas et j’suis comme çaaaaaaa (j’suis comme çaaa) papalapapapala

Refain x3:
Je Veux d’l'amour, d’la joie, de la bonne humeur, ce n’est pas votre argent qui f’ra mon bonheur, moi j’veux crever la main sur le coeur papalapapapala Allons ensemble découvrir ma liberté, oubliez donc tous vos clichés, bienvenue dans ma réalité !

És egy kis asszocációs ráadás, hasonló szellemben.

Malcolm McLaren: About Her

Tavaly ilyenkor nagyon sokat hallgattam ezt, úgyhogy kicsit nosztalgiázom. Talán a novemberi időjáráshoz passzol, talán nem, mindenesetre ez a videó elég ügyes. Érdemes.

Szeretek szemlélődni. Nemcsak a produkciót, a köretet is szívesen szemügyre veszem. Tudjátok, milyen emberek jöttek el az előadásra? Két szemük, két fülük volt, mint nekem (egyenlő esélyekkel indultunk tehát), tán néha még párizsis-vajas zsömlére is fanyalodnak, mint én, és sorban állnak az újságosnál reggelente, mint mi mindannyian. Voltak fiatalok, idősebbek, válogatott bohémek meg konszolidált úriasak. Úgyhogy kijelenthetem: teljesen normális embereket érdekel a kortárs művészet, most már tényleg elhihetitek, a magam szemével láttam. És rögtön meg is nyugodtam: nem kell feltétlenül ismerni minden apró kis műhelytitkot ahhoz, hogy bemerészkedjen az ember az oroszlán barlangjába. A felszabadultság meg amúgyis előfeltétel a műélvezethez. És volt mit élvezni!

René Clair filmje és Yan Maresz muzsikája olyan helyre, állapotba röpítette a nézőt-hallgatót, ahol megszűnik minden, ami relatív. Nincs mihez, amihez képest, fönt-lent, jobbra-balra, csupán lebegés, súlytalanság, üresség, kongás… A hihetetlen látvány, a fekete-fehéren villózó kontrasztok, a szintebalett-mozdulatok, a kifejező arcok, gesztusok, testtartások, a refrénszerűen ismétlődő események, a hatalmas üres terek valamiféle furcsa, kozmikus keringőbe húzzák magukkal a nézőt. Groteszk, félelmetes táncba. A kísérőzene soha meg nem szűnő diszharmóniája nem engedi feledni ezt, még a film igazán szellemes, mulattató pillanataiban sem. Ezen kívül a muzsika aláfest, megerősít, kiemel, fölidéz, elgondolkodtat, s noha sokszor maga is viccel, ijesztő látomás ez az “embertelenség”. Még akkor is, ha a nyüzsgő, élő Párizs sem éppen harmonikus.

Hazafelé – még szinte teljes elvarázsoltságban - vettük észre, hogy valami nagyon készül a városban. Csütörtök éjszaka volt.

Bachhoz messzemenően nem méltó jelzővel tudnám egyértelművé tenni, mennyire is volt jó ez az este. Hazafelé azon gondolkodtam, egy ilyen koncertélmény után vajon miért nem határozza el magát az ember egészen komolyan: ezután minden másképp lesz, jók leszünk, igazak és kedvesek. Vagy legalább miért nem sikongat, miért nem tépi meg ruháit a közönség? Miért nem őrjöng a hatás alatt? Mert noha a She loves you yeah, yeah, yeah – fölismerés is kellően katartikus pillanat lehet az ember életében, na de az ilyen mondatok egészen velőtrázóak: „Drága Megváltóm, hadd kérdezzelek, Most hogy a keresztre szögezve magad Mondottad: Elvégeztetett, – én megszabadultam-e a haláltól?…” És ezek csak szavak! Micsoda zene képes arra, hogy ezeknek a szavaknak a legmélyéig juthasson az ember!?

Gardiner karmester a régizene és a historikus előadásmód főpapja. Ez látszik is! A zenekar pici, alig töltenének meg egy osztálytermet, és egészen furcsa hangszereket hurcibálnak magukkal. Historikus hangszereket. A kórusban sincsenek tizenöten összesen, szinte családias a hangulat. Régizene, ugye. Gardiner pedig olyan előkelőséggel, komolysággal és mindentudó mosollyal vonul, mozog, létezik, hogy arra csakis egy főpap képes. Vagy valami mágus. Egy lord (Sir), aki varázsol. Hosszú karjai, hatalmas kezei szinte simogatják a kórust és a zenekart, amikor játszanak, máskor pedig – a recitativók alatt – mozdulatlanul, rezzenéstelenül áll: egy hórihorgas fekete fölkiáltójel, a háta közepén is látszik az erő.

Mégsem ő a főszereplő, legalábbis nem látványosan az, amikor megkezdődik a muzsika. Csodálatos muzsika! És micsoda hangok! Mark Padmore az evangélista szerepében, Dietrich Henschel Jézusként, és a műsorfüzetben néven sem nevezett szólisták valami egészen különleges dologra képesek. Tudjátok, van az a folytonos belső hang, amelyik az ember fejében kommentál, szónokol, abba nem hagyja, amolyan alapzajként kíséri végig az ember életét. Az enyém most mélyen elhallgatott! A szoprán „kóristaleány” végtelen kifejezőerővel de egyszerűen, tele finomságokkal énekelt. Az altok nem is erről a világról szóltak az angyalok nemtelen, hím-nős hangján. A basszista olyan feledhetetlen hangsúlyokkal és drámaisággal hajtogatta: Golgota, Golgota…, hogy az ember ereiben megfagyott a vér. És persze a kórus harmóniája és ereje… Végtelen lúdbörzés, igazi ünnep volt ez az este.

Gardiner a jó szolgák egyszerűségével köszönte meg a tapsot és az ovációt, s a mester megkérdőjelezhetetlen gesztusaival hívta maga mellé ünnepeltetni szólistáit, zenészeit.

“Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.” – írja Weöres Sándor.

Gardiner mester pedig elmosolyodik, széttárja karjait, fölemelkedik és elröpül a nagy magyar fekete éjszakába… Útján csillagok kísérik.

Szerintem még most sem sejtitek, mit hagytatok ki!

Morcheeba: Even Though

(élőben, Musiques du monde, RFI)

Van az egész számban valami nekifeszülés. Az eredeti verzióban ott is marad, fojtva. Ebben, az újabb változatban viszont robban. Talán azért is szeretik sokan ez utóbbit  jobban, mert kiszabadul, föloldódik.  Lehet üvölteni, elengedni, fejeket elveszíteni. Erre van a koncert, vezetnek a sámánok. Döbbenetes ereje van.

A kapudöngetés meg kifejezetten adys. Az egész szöveg olyan, de a kapu döngetése különösen. Nekem legalábbis mindig ő jut róla eszembe. Anyunak is mondtam, mutattam, szerinte se hülyeség, úgyhogy valami csak van benne, ha már ketten hisszük. Jó, egyházat még nem alapítunk rá, de azért adys. Hiába dönget kaput, falat… de nem csak ezért.

Félvilági kreatúra, az éjszaka gyermeke, akinek a sarkában ott jár a nyomorúság és a halál, félig őrült, de közben félisten is, titán, költőfejedelem, az igazság letéteményese, akinek minden jár, aki parancsol, akinek lábai előtt ott hever a világ. Szinte Prométheusz.

Roger Federert GS-címekben és tornagyőzelmekben mérjük, hiszen teniszező. Talán lehet piszok, aljadék ember is tizenhatszoros győztes, meg összekalapálhat valahogy egy karrier grandslamet, nem tudom, de talán mégsem. Mert olyan nagy álom, annyi munka, alázat, hit és kitartás kell hozzá, mert a tizenhat GS-cím egy út, amiben minden egyes stáció számít, ahol nem arról van szó, hogy eggyel több vagy kevesebb: mindegy.  Federer a GS-címeivel, az elért sporteredményeivel, rekordjaival vagy épp azok ellenére lett/maradt az, aki, ezért hat mindannyiunkra olyan elementáris erővel, persze a géniusza mellett, ami, mese nincs, a természet vagy a Jóisten kivételes ajándéka – kinek-kinek ízlése szerint.

Mirka Vavrinyec nem volt soha zseniális teniszező. Még csak nem is kirakati baba vagy dögös csaj, nem “jó popsi”. Annál jóval több: lelki társ és szövetséges, igazi nő. Egy zseniális és szeretnivaló férfi másik fele, biztos hátország, támasz, aki mellett és akiért lehetséges. Mirka Vavrinyec gyönyörű. Mert a helyén van. A lehető legjobb, a leginkább neki való, a tökéletes helyen. Olyasvalakire tette föl az életét, akinek ő a legfontosabb. Útitárs. Akinek fogni lehet a kezét.