Zenéről írni a világ leghülyébb dolgai közé tartozik. Hátrányos helyzetem többszörös. Nem vagyok költő: nem tudom elég szépen kifejezni és érzékeltetni -, nem vagyok szakértő zenész: nem tudom elég kritikusan végigfülelni és pontosan körülírni azt, amit hallok. Nekem csak véleményem van és élményeim. Viszont én vagyok az átlagközönség! – ez az egy előnyöm lehet. Ha ez előny.

Bachhoz messzemenően nem méltó jelzővel tudnám egyértelművé tenni, mennyire is volt jó ez az este. Hazafelé azon gondolkodtam, egy ilyen koncertélmény után vajon miért nem határozza el magát az ember egészen komolyan: ezután minden másképp lesz, jók leszünk, igazak és kedvesek. Vagy legalább miért nem sikongat, miért nem tépi meg ruháit a közönség? Miért nem őrjöng a hatás alatt? Mert noha a She loves you yeah, yeah, yeah – fölismerés is kellően katartikus pillanat lehet az ember életében, na de az ilyen mondatok egészen velőtrázóak: „Drága Megváltóm, hadd kérdezzelek, Most hogy a keresztre szögezve magad Mondottad: Elvégeztetett, – én megszabadultam-e a haláltól?…” És ezek csak szavak! Micsoda zene képes arra, hogy ezeknek a szavaknak a legmélyéig juthasson az ember!?

Gardiner karmester a régizene és a historikus előadásmód főpapja. Ez látszik is! A zenekar pici, alig töltenének meg egy osztálytermet, és egészen furcsa hangszereket hurcibálnak magukkal. Historikus hangszereket. A kórusban sincsenek tizenöten összesen, szinte családias a hangulat. Régizene, ugye. Gardiner pedig olyan előkelőséggel, komolysággal és mindentudó mosollyal vonul, mozog, létezik, hogy arra csakis egy főpap képes. Vagy valami mágus. Egy lord (Sir), aki varázsol. Hosszú karjai, hatalmas kezei szinte simogatják a kórust és a zenekart, amikor játszanak, máskor pedig – a recitativók alatt – mozdulatlanul, rezzenéstelenül áll: egy hórihorgas fekete fölkiáltójel, a háta közepén is látszik az erő.

Mégsem ő a főszereplő, legalábbis nem látványosan az, amikor megkezdődik a muzsika. Csodálatos muzsika! És micsoda hangok! Mark Padmore az evangélista szerepében, Dietrich Henschel Jézusként, és a műsorfüzetben néven sem nevezett szólisták valami egészen különleges dologra képesek. Tudjátok, van az a folytonos belső hang, amelyik az ember fejében kommentál, szónokol, abba nem hagyja, amolyan alapzajként kíséri végig az ember életét. Az enyém most mélyen elhallgatott! A szoprán „kóristaleány” végtelen kifejezőerővel de egyszerűen, tele finomságokkal énekelt. Az altok nem is erről a világról szóltak az angyalok nemtelen, hím-nős hangján. A basszista olyan feledhetetlen hangsúlyokkal és drámaisággal hajtogatta: Golgota, Golgota…, hogy az ember ereiben megfagyott a vér. És persze a kórus harmóniája és ereje… Végtelen lúdbörzés, igazi ünnep volt ez az este.

Gardiner a jó szolgák egyszerűségével köszönte meg a tapsot és az ovációt, s a mester megkérdőjelezhetetlen gesztusaival hívta maga mellé ünnepeltetni szólistáit, zenészeit.

“Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.” – írja Weöres Sándor.

Gardiner mester pedig elmosolyodik, széttárja karjait, fölemelkedik és elröpül a nagy magyar fekete éjszakába… Útján csillagok kísérik.

Szerintem még most sem sejtitek, mit hagytatok ki!